megint él a Kurvaélet

a dájmond-blogom...

Csak kattantaknak... még ennél is:)

Karma. Felső rezgések, alsó rezgések. A miértek racionálison túli keresése. Ez mind távol állt tőlem, jórégóta.
Aztán a racionális világképemet megzavarják egy ideje folyamatosan érkező impulzusok. Emberek. Situációk. (félve) Energiák.

Furák. Elgondolkodtatóak. Kériösszerakósak.

Ki kim volt előző életemben, egy hónappal ezelőtt nem is írtam volna ilyet. De most alig várom, hogy másodszor is találkohassak azzal a nővel, aki csodát tett az asztalomra.

Megnéztük már két ember helyét a világomban. Megnéztük, mi volt előbb egy-smás szituban a tyúk vagy a tojás...

Hogy ki lesz, és kinek milyen helye marad.

És elmondta mitől nem alszok... magától. És tényleg.

És ha aztmondom, hogy pszichoanyu és az ő mondtai szinte ugyanazok... akkor az az igazi borulás.

Nem vagyok menthetetlen. :))

És még mindig zokogok egy Almodovar-on.

Az igazság mint "olyan" nem létezik. Ha létezne, mindegyikünk sztenderdizált, uni gondolatokkal teli, üres életet élne, sem viták sem nézetek nem léteznének, minden csodaszép színe eltűnne életünknek. Eltűnne az empátia..., feleslegessé válna. Sőt tovább megyek a szerelem, a szeretet is megszűnne, feleslegessé válna. Hisz "mindenki igazsága" lenne a sajátunk, így sem "elvarázsolni", sem "meglepni", sem "megőrjíteni" nem tudna minket senki... Ezek nélkül pedig mit sem ér a szerelem.

Egyszerűen az élet fizikai, kémiai, biológiai realitásai vannak, amit mindahányan vagyunk másképp értékelünk, más képeket, mondatokat, pillanatokat húzunk alá filccel, és a saját aláhúzásainkból élünk nap mint nap, elkészítve ezzel azt a képet amit ÉLETÜNKNEK hívunk.

És mi magunk vagyunk EGYEDÜL, akik ezt a képet látjuk. Akik PONT EZT a képet látjuk. Ezt a saját, formálódó, formálható festményt. Ami mindenről szól ami része létünknek.

Furcsa, a magánnyal hasonlatos érzés szembe nézni a sajátunkkal. Furcsa, megnézni azt az ÉN-t, amelyből mások tükreit kiiktatjuk. Otthon, egyedül, csendben, bejövő információk mellőzésével.

Furcsa néhány fontos pillanatben megérteni, hogy mennyire más kép él valakinek a fejében "Rólam". Ugyanígy minden emberrel megélt "összerakott" festményünk is mennyire másképp látható, értelmezhető. És persze minél több szem nézi, minél több áttétellel, annál távolabbi kép alakul ki ugyanarról a "festményről". Arról amik NEKÜNK igazak.

Magányos vagyok. Igen. A szó jó, és a szó rossz értelmében is néha. És ez így normális. Nem összekeverendő érzés ez, sem a sérülékenységgel, sem a szomorúsággal, sem a fájdalommal. Mert a magány csak annyit tesz, hogy miután lezuhanyoztál, magad veszed elő a tiszta törölközőt, és nem valaki más adja a kezedbe. Annyit tesz, hogy amikor nagy bajban vagy, nem csörögsz rá a "párodra" és mondod el neki, azt hivén, ettől könnyebb, hanem magad oldod meg, a magad módszereivel problémáidat. Azt jelenti nincs senki akinek az elvesztésétől rettegned kellene.

És valljuk be a zuhanyzás az zuhanyzás, és sem egyedül sem "bekötött fejjel" nem jobb vagy rosszabb.

Magányos vagyok, talán igen. Visszanézve megismételhetetlen pillanatokat látok, és tudom hogy ezek sosem jöhetnek már el. Szomorkodhatnék ezen, mint ahogy sok-sok éven át tettem, de megtanultam, hogy ez a legrosszabb pálya..., tényleg minden pillanat után van másik. És ez biztos.

Magányos vagyok lehet, lehet hogy nem. Hisz nem aláz a földbe senki, akár észreveszi, akár nem. Nem ordít velem senki, tudva hogy ennél jobban nem fáj semmi. Nem tölti mellettem senki az idejét azzal, hogy a hibáim tükreként funkcionáljon, mert igenis (köszönöm István, hogy ezt megtanultam), csak jól akarja magát az ember érezni... és van hogy kurvára nem ott és akkor kíváncsi a sok okosságra ( ami persze lehet hogy 100%-ig igaz, igaz az elején leszögeztük IGAZSÁG NINCS ). Nem kell néha gyötrően sok energiát fektetnem abba, hogy megfeleljek egy másik ember "rendszerének".

Magányos vagyok tudom. Néha élvezem, mert mostmár tudom, hogy az elmúlt majd 20 év tömör párkapcsolataiból mi az ami még mindig hiányzik, és mi az ami nekem tényleg értéket jelent. Mert ezt csak így lehet megtudni. Egyedül, az egyedüllét-től nem irózva, azt nem eltaszítva. És mostmár rájuk tudok nézni talán egyel tisztább fejjel. Nem miattuk. Nem azokért a viszonyokért. Pusztán azért mert ezeket az apró hiányokat, értékeket összerakva kialakul egy kép VALAKIRŐL, akit szeretni tudnék. Egy idea. Ami magában már csapda, de nagyon jó viszonyítás lesz, hogy a beérkező arcokat a tőlem megszokottól eltérően, gyorsan és könnyebben válogassam ki/meg.

Magányos vagyok? Elhiszi ezt bárki? Elhiszem ezt Én? NEM! Életem nem volt sosem tele fontos emberekkel, nem is lesz. Nem hajt a vágy, hogy izgalmasabbnál-izgalmasabb ismerősökkel mutathassak fel magamnak, másoknak. Nincs szükség arra, hogy feldobják az életem, hisz fel van dobva. Az meg, hogy izgalmasra sikeredik... :) Mert része a kacagás ugyanúgy mint a könny. Nem titok sem a nyomorom, sem az örömöm, úgyis leginkább csak engem érdekel. És ha órákig boldog tudok lenni kizárólag attól, hogy egy épületre eső fényt milyen szögből fotózok le, akkor tudom SOSEM VAGYOK EGYEDÜL. Attól nem hogy észreveszem a szépet, még a legnagyobb getva közepén is. És persze nem attól, hogy szépnek látom a getvát.

Nincs senki akinek kétségek nélkül azt mondhatnám "Szerelmes vagyok beléd.", és nincs senki aki őszintén, kételyek kérdések nélkül ugyanezt válaszolná.

Van ennek határideje? Gyanítom nincs. 1 nap, 3 hét, 2 év múlva is elérhet az a pillanat amikor elhiszem... és elhiszi... ( mert persze hiszek benne (sékszpír in láv!) )

Magányos vagyok? Soha életemben nem voltam. Akik igazán szerettek, a maguk módján, a maguk szeretetével mai napig szeretnek. Ha tehetik velem vannak, ha nem csak szeretnek, és nekem éppen elég, hogy ezt TUDOM. És vannak akik itt vannak a MÁBAN. Akik ott ülnek mellettem. Akik megkérdezik hogy mitől áll úgy a szám. Akik hallják, hogy korog a pocakom. Akik néha eszement módon még egy partnerkapcsolat lehetőségeit is felrúgják, és még annál is közelebb kerülnek.

Szeretek egyedül lenni. Hogy őszintén gondolkodhassak. Arról és úgy, ahogyan én szeretnék.
Nem szeretnék örökre egyedül lenni, mert hiszek abban, hogy annyi sokféle szép van bennem, hogy azt látnia kell valakinek úgy ISTENIGAZÁN, és hiszek abban is hogy létezik olyan ember, aki az Ő szineit ugyanilyen szeretettel adná zálogba nekem.

És van időm.

Rád. Rád. vagy Rád... vagy Terád... kitudja?

19 óra előtt 5 perccel, belépek "A NEGYVENEDIKBE". 39 éves leszek.

A Föld élőlényeinek óriási hányada ennek a kornak a töredékét sem éli meg. Gyönyörű, utánozhatatlan, lélegzetelállító élőlények. Olyanok, amik repülnek, amelyek magukba gyűjtik a fényt, amelyek életet varázsolnak az élettelen anyagból, amik pille szárnyon járnak szerelmi táncot az égen...
A Föld élőlényeinek óriási hányada nem csak abban nem hasonlít pl. rám, hogy ennyi időt nem tölt itt, de abban sem, hogy mi az a spektrum ami életében megtörténhet vele.

Ritka az a szitakötő, aki neten foglal pikk-pakk Amsterdamba, kevés azon csillámoszöld rózsabogarak száma is amelyek két mobillal a vállukon tolatva a Hűvösvölgyin lekaszálják a paradicsom színű Oktáviájuk seggét. Aztán szarnak az egészre. Kevés azon - kivételesen izgalmas - delfinek száma, akik önszántukból, jutnak arra a döntésre, hogy képtelenek végigolvasni Kaffkától a Pert, és döntenek úgy, hogy pont jó lesz ha megöregszenek, hisz majd végre az irodalom is elfoglalhatja az őt megillető helyét időskori életében, pédául a szerelmi szét-össze esések, vagy a szekszuális "miafaszez"-ek helyett.

Negyvenedeikbe léptem, és repülök, nem is egyféle képpen, és magamba gyűjtöm a fényt, és élettelenből élőt varázsolok, és tudok pille szárnyon szerelmi támcot járni az égen. ("Persze ha akarok." idézet: Libresse mini)

Negyvenedikbe léptem, mondaná anyám. Anyám.

Én azt mondom 39 éves vagyok ma, és már tudom "a valóság káprázat csupán, a gondolat ami létezik!"

Fontos: Mindenki csináljon amit csak akar!

Egy bejegyzes Hollandiabol.

:))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))

Ááááááááááá....

Ma pihenek.

Egy jó "beszélgetés". Vagy "chat" csak így szarul hangzik.

Egy jó találkozás.

Egy pár csodaszép nap.

Egy gyönyörű szobor.

Néhány EMBER, aki egy ideje tud, akar, próbál, legyek vele bármilyen viszonyban is EMBERKÉNT viselkedni, MEGNYÍLNI, ŐSZINTE ARCOT MUTATNI... a szarságaikkal a csodáikkal együtt.

EZ az én karácsonyi ajándékom.

És hálás vagyok érte.

:)

"Csak egyetlen egy kutad van. Tükörrel MÉLYEN az alján. Abba az egybe ne nézz bele!

El fog jönni a pillanat, amikor bele akarsz nézni. NE TEDD!

Az pedig a magányod. Tudd, hogy van olyan ember aki azt szereti aki TE vagy. Azokkal vedd körül magad, és távolodj el attól a kúttól.

Mert csak a miatt a kút miatt, nem történhet veled rossz, hisz már rég tudod, hogy ott van."

Nem ismer igazán aki mondta. Sőt. És én is tudom, nem szabad a "magányomra" figyelnem. Örülnöm kell, hogy legalább vannak metszetek amelyben vannak társaim. És örülök is. Abba a kútba pedig nem nézek bele. Most sem. Próbálom puha mohával telerakni a tetejét. És megbeszélem a félszeim, azokkal/azzal akit szeretek, és elvisz attól a kúttól.

Premier Outlet: " A Gábor István Tamás 394 rendszámú, piros Renault Megane típusú személygépkocsi tulajdonosát kérjük, fáradjon autójához. "

Azt nem mondta mé'. Hogy rossz helyen állt?

Azt hittem elájulok épp a NIKE bejárati kilincsét fogva.

Igen van egy darab az életemben, ami nem azért került oda mert "szeretem". Oda került.

Hosszas sikertelen öszecsiszolódások áldása-átkaként.

Egy olyan darab, amit sem én magam, sem más nem képes könnyen feldolgozni, nem képes könnyen felfogni, nem képes a miértjéről tudomást venni, nem tudja (eddig még senki nem tudta) (velem együtt), mi az a kulcs, amivel ez a nem kívánt "manó", "destruktív törpe" megregulázható.

Azt gondoltam sokáig, hogy majd valaki más szeretete helyreteszi ezt a tájváni közepes minőségű alacsony frekvenciájú chip-et. (Ami mellett azért elég jó hárdver és szoftverelemek találhatók amúgy még bájdövéj...)

Csakhát a vélt vagy valós szeretet, a feltétel nélküli szerelem néha nem az aminek látszik, és így nem használható gyógyírként a magunk manói ellen.

Egy valaki viszont szerethet, akarhat, elfogadhat örökké, gyógyíthat, megmenthet, továbbjuttathat. Bármin át.

Én magam.

És ezt teszem.

És TESZEM.

Ma van az a nap.

Tudom. Érzem. Még akkor is ha messze van.

Légy jó! :))

Van hogy a hullámvasút sem fenn, sem lenn nincs.

Mintha tehetetlenségében állna.

Van hogy egyszerűen csak mennek a dolgok, úgy sehogyse, vagy "valahogy". Olyan napok amikor még a parkolóellenőr sem büntet meg, hogy már reggel felkúrhasd az agyad. Semmi. Nem tapos sem a lelkedbe, sem az agyadba senki. És nem is izzítja meg a szíved senki körülötted.

Épp vár, áll a bebiztosított, kiszabadulhatatlan ülés... Hogy lassan felfelehúzzon, lassan, lassan komótosan, biztosan... és...

Vagy épp a tetején pihen, egy rövid de emlékezetes pillanatra... és észre sem veszed, ahogy mogyoróvá szorul a gyomrod és sikítani sem tudsz. És zúgsz lefelé, pedig egy pillanattal ezelőtt még a legmagasabb ponton álltál.

Ilyen a hullámvasút.

Sem a lent, sem a fent nem tart örökké.

De amikor vége a menetnek, a legtöbben azt mondják mosolyogva: Megérte sorbaállni...

Minden vidámparkban a legnagyobb kedvencem: a hullámvasút.

Nagy hibákba esik az ember az élete folyamán. Sokszor. Jó rájönni.

Olyan "családban" nőttem fel, ahol nem voltam csak én meg az anyukám. Szomorúságában, hogy nincs "senkije" csak én.

Valahogy az ivódott belém, hogy ezt a szomorúságot csak akkor lehet elmulasztani, ha van "párja" az embernek. Meghogy ezért MINDENT meg kell tenni.

Pont ezért, abban a pillanatban ahogy azt éreztem, hogy vége lehet egy kapcsolatomnak, vagy hogy "elveszíthetem" a másikat szomorú lettem, pesszimista, depressziós... ésatöbbi...

Aztán elmúlt négy tényleg fulleksztrás partnerkapcsolat az életemben, amelyekbe azt hittem bele pakolok mindent ami csak tőlem tellett. Bele is tettem ami tőlem tellett. Nem is bánom, imádtam mindet. A legértékesebb emberek az életemben. Mind. Persze mostanra rájöttem, hogy azt amit én beletettem, azt egyikük sem vette "szerelemnek". Mert nekik az valami "más" volt.

Van aki már "mellettem" van aki még elfelé, de úgyis az is "visszaér". Mert ami megmaradt közöttünk, azt már sosem veszíthetjük el. :)))

És egyszer csak kisült egy "chip" belőlem, és egyszercsak igaza lesz annak aki azt mondja, vigyázzak az anyukámtól "tanultakkal" kapcsolatban.

És igen. Az igazság az, hogy a boldogság, a teljesség, a mosoly nem partnerkapcsolatfüggő. Mert bármennyire is szerettem volna boldogságot elérni energiahegyekkel... sokszor kudarcot vallottam. És most meg, hogy úgy érzem nem tartozik hozzám senki, nem szeret (szerelmes) belém senki, hogy nem kell megfeleljek senkinek... Bármennyire furcsa kimondani, először érzem teljesnek magam.

Sajnálom, hogy minden "exem" talán "rosszkor" találkozott velem, mert most először én vagyok én. És most először, nem egy nagy fájdalmat, hanem egy nagy mosolyt adok ajándékba annak aki az életembe érkezik.

De remélem képes vagyok ezt a mosolyt tartani, magamból MAGAMAT csinálni, és talán ezt egyszer ajándékba adni úgy igazán VALAKINEK.

Mert én már megszerettem magam.
Mostantól lehet engem is szeretni... eddig lehetetlen volt.

Mission Impossible.

(Szeretni pedig tudok. Igen.)

Bevallható, hogy sokszor saját magunk legnagyobb ellenségei vagyunk. Néha magunkba nézünk és rájövünk, a világ legelviselhetetlenebb darabkája ott lakik, ott van odabenn mibennünk.

Furcsa érzés a tükörbe nézni és rájönni, hogy hogyan is teszünk saját magunknak "keresztbe". Persze attól még izgalmasabb a dolog, hogy sokszor tudjuk is mik ezek a "kismanók" odabenn, amik akkurátusan végzik a dolgukat.

Persze nehéz megharcolni a "kópékkal".

Nem is harcolunk meg velük legtöbbször. Megpróbáljuk "elfogadni magunkat" ezekkel a destruktív darabkákkal együtt. Megpróbáljuk sokszor még azt is kivitelezni, hogy azok akik körbevesznek minket "úgy szeressenek, ahogy vagyunk"...

Manóstul.

Jól esik, ha azt mondják: "így vagy jó", "ezzel együtt szeretlek, ezzel együtt elfogadlak"...

Pedig...

Pedig a legnagyobb dolog, megtalálni magunkban mi az amitől nem arra halad a születésünk óta pumpáló 1.8-as turbófeltöltős szívünk, lelkünk, agyunk, életünk, amerre kéne. Amerre szeretnénk. Amerre álmodjuk, hogy haladjon.

És igen, lehet hogy ezeket a manókat nem is tudjuk kiirtani magunkból. És igen lehet hogy könnyebb nem tudomást venni róluk. Megpróbálni "szeretni magunkat" gonosz manóstul. Pedig nem kell. Nehéz, és fájó szembenézni a saját rontó darabjainkkal. A gonosz kis törpéinkkel. Pedig megasok energiát adnak / vesznek el.

És igenis jobb, ha megismerjük őket, és nem hagyjuk hogy ellenünk dolgozzanak többé. Minden rontó munkálkodásukat, minden széttépő, marcangoló, tönkretevő napi melójuk ( tulajdonságaink, szokásaink, hozzáállásaink, töltésünk ) igenis megismerhető. Észrevehető. Kimondható. Grabancon ragadható. Gyúrható.

És talán, ha saját kibírhatalan alkatrészeinket megismerjük, átgondoljuk, és a sok elfecsérelt pillanatunk töredékében arra is figyelünk, hogy manófalvát kordában tartsuk... A koboldcsapatot magunk mellé állíthatjuk, a helyett hogy csak "megszokásból", "könnyebbségből" hagyjuk hogy minden maradjon ahogy megszoktuk... Mert "eddig is elpötyörögtünk valahogy"...

Persze, nem hiszek abban, hogy egyszerre "minden" ami fosul klappol, megváltoztatható, de ha egy darabkát is észre veszünk és azon túllépünk, máris egyel jobb.

És így tovább. Egészen a majdnem perfekt-ig.

Merthogy más nem javítja ki, a mi saját ( már amúgy is garanciaidőn túli  ) hibáinkat... Már az is hiba, ha ezt várjuk. ( Ugye KP? ) Hisz megvan mindenki saját manócsapata, örül ha azzal elboldogul, vagy örül, ha azok elől képes homokba dugni a fejét. Ki hogyan...

Szóval, hiba, manó, önpusztító destruktív hozzáállás, nevezzük akárhogy... Vannak. Észrevehetőek. Lenyomhatóak szkanderben.

Hiszem. Áfteróll.

Bele is kezdek.

MOST!

:)

( és akárhogy csűröm, love above all! )

Ma olyan jót mondtál Kriszta.

Tényleg. Betartom azt hiszem. Kívülről jobban látod néhány dolgomat.

Én beléjük vagyok ásódva, ami gyakorta erősen változtat a hozzá "állás"-omon. Köszönöm, hogy vagy, és köszönöm, hogy bírod is a fejem. És azt is hogy hiszel bennem. Ja és tudom, tudom, rólad nem szoktak blogbejegyzéseim szólni. Kivéve azt a "régit". De most szól. És ebben most több van mint bármelyik nagyon hosszúban.

Köszönöm szépen Krisztike.